Ön itt jár: A szentesi zsidóság története
A szentesi zsidóság története

A zsidóság letelepedése Szentesen

A Zsinagóga főhomlokzata 1930 körül

A zsidóság Szentesen a 18. század második felében jelent meg, de ekkor még nem alkottak szervezett közösséget. 1817-ben egy adóösszeírás során 17 zsidó családot, összesen 92 személyt számoltak meg. A hitközség megszervezése is ettől az időponttól datálható. A kicsiny közösségnek sok időbe telt, amíg a gyűlöletet, a gyanúsítást és a lenézést le tudta küzdeni. Nem elsősorban Szentes lakossága volt az, amelyik lenézte és üldözte a zsidót, hanem inkább a hatóság, mely az uraságot képviselte a városban. A hatósági döntésekben pedig sokszor a földesúrnak a zsidókkal szembeni előítéletei és önkénye kapott hangot. Apró tűszúrások, majd hosszantartó megalázó helyzetek sorát voltak kénytelenek elszenvedni a helyi zsidóság tagjai. Íme, egy-egy feljegyzés ezek közül.

1804-ben egy Beliczay nevű szolgabíró a zsidókkal szembeni bizalmatlanságát kifejezve megtiltotta a lakosságnak, hogy bármily üzletet csináljon zsidóval addig, amíg azt a hatóság előtt írásba nem foglalják. Ennek mintegy folytatásaként 1818-ban a zsidókat mélyen sértő közleményt tett közzé a hatóság. A hirdetmény szövege nem maradt meg, csak következtetni lehet arra abból az önérzetes tiltakozásból, melyet Götzl Izsák, a szentesi zsidók bírája intézett a hatósághoz. Követelte, hogy hirdessék ki mind a református, mind a katolikus templom előtt: „hogyha akadna is a szentesi zsidók között tolvaj, mindnyájan olyanok nem lévén, a becsületünkben mindnyájan sérelmet nem szenvedhetünk."

Közben egyesek a vérvád rágalmával izgatták a népet és zavarták meg a zsidó istentiszteletet. Az előítéleteket csak erősítette, hogy a földesúr – az ország más vidékeihez hasonlóan – nem engedélyezte a zsidók betelepedését. Ettől csak akkor volt hajlandó eltekinteni, ha egy zsidó család különadót fizetett az Uraságnak a letelepedés megtűréséért cserébe. „Egyébként ügyelni fog az inspektorátus, hogy semmi idegen zsidók a szerződésben foglaltakon kívül és egyenes engedelmem nélkül meg ne telepedjenek, hanem, ha alattomosan becsúsznának, azonnal tovább utasítsanak." – írta gróf Károlyi Lajos, Szentes földesura 1829-ben. A megalázások sora 1844-ben folytatódott: a városi tanács kötelezte a zsidókat az akkoriban igen megvetett tevékenységnek tartott levélhordásra és rabkísérésre. A zsidósághoz való negatív hozzáállást mutatja az is, hogy 1848-ban Szentesen sem akarták besorozni a zsidókat a nemzetőrségbe, csak mikor már a szabadságharc újabb és újabb katonát kívánt, vették be őket a seregbe. Ennek érdekes és tanulságos irodalmi emléke a szentesi írónő, Gulyás Pap Etelka egyik novellája, melynek címe: Horváth Erzsébet (Szanatóriumi Album Szentes, 1907.).


Istentisztelet a szentesi Zsinagógában

Mindeközben a szentesi zsidóság a hitélet megindulása után megszervezte az izraelita oktatást is. 1841-ben hozták létre az elemi iskolát, melynek tanulmányi színvonala messze a legkiemelkedőbb volt a városban. Bár a korban nem volt általánosnak mondható a beiskolázás, a zsidó szülők mindegyike iskolába adta gyermekét. Így nem is csodálható, hogy a felekezeti megoszlásra nézve a zsidók messze kiemelkedtek írni-olvasni tudás tekintetében. A szentesi elemi iskolában három nyelven tanítottak (héber, magyar, német), s az alapismeretek mellett világi tudományokat is. Egy református tanító a helyi újságban tette közzé meglátásait, melyben a következő szavakkal dicséri az izraelita iskolát:  „A növendékeikről szóló eredmény azt bizonyítja, hogy annyi tantárgy mellett is (három nyelv) növendékeiknek a körülményekhez képest nemcsak jó, hanem sokkal jobb alapot adtak, mint amilyennel más elemi iskolák növendékei az egyedüli anyanyelv és kevesebb tantárgy tanulása mellett bírnak. … Tudnak ám legalább helyesen írni és jól számolni."  

Jó tanulási eredményeinek elismeréseként a budai Helytartótanács 1856-ban főtanodává emelte a szentesi zsidó iskolát. Ám hiába a magas elismerés, ha a zsidóknak még Szentesen sem volt módja részt venni a magyar kultúrában, nem voltak egyenjogúak a keresztény lakosokkal. A Kiegyezést (1867) követően azonban változott a helyzet. Az 1867 évi XVII. t.c. ugyanis kimondja, hogy „Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogositottaknak nyilvánittatnak. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik."

Óriási volt az öröm a szentesi zsidók körében is, s hogy rászolgáljanak a bizalomra az addig német és héber nyelven vezetett hitközségi irataikat magyar nyelven kezdték vezetni, s részt vettek minden magyar jellegű megemlékezésen is. Teljes jogú polgárnak érezhették már magukat, s ettől kezdve elismert orvosok, írók, ügyvédek és tekintélyes magas állású tisztviselők kerültek ki közülük. Szentesen is megnyílt számukra a kibontakozás lehetősége.

A zsinagóga zsidósága

A zsidó Szeretetház emléktáblája 1933-ból

A Kiegyezés szülte hurrá hangulat a hitélet terén is nagy felbuzdulásban nyilvánult meg. A templomépítés évtizedek óta vajúdó ügye új lendületet vett. A tervek elkészítésére Knábe Ignác budai építőmestert, a budai zsinagóga építőjét kérték fel. 1869 tavaszán megkezdődtek az építési munkálatok, melyek 1870 novemberében fejeződtek be. Az új építmény a környék legnagyobb zsinagógái közé tartozott. A gazdagon tagolt homlokzat és a belsőépítészet míves, romantikus stílusegységet alkotott. A női karzatot kígyós, kannelurás (hosszában futó vájat), karcsú öntöttvas oszlopok tartották, a padvégek architektonikus díszítésűek voltak, a színes ablaktáblák az adományozó családok szimbólumait ábrázolták. Az új épület a kovácsoltvas díszkerítéssel, szépen parkosított udvarral a város dísze lett.

Közben a gyülekezeten belül megélénkült a különféle jótékonysági egyletek működése is. A már évtizedek óta működő Szentegylet (Chevra Kadisa) szervezetileg is levált a gyülekezetről, s önállóvá válva még nagyobb felelősséggel és hatékonysággal végezte feladatát: a szegények, rászorulók segélyezését, a temetők gondozását. A férfiakból álló Szentegylet mellett azonban létrejött a Jótékony Nőegylet is, mely céljául tűzte ki a szegény beteg vagy gyermekágyas nők és a szegény idős asszonyok segítését pénzzel, ruhával, élemmel.

Ugyanazon okok, melyek szükségessé tették a Nőegylet működését, vezettek arra a gondolatra, hogy megalkossák a szentesi zsidók a Gyermekeket Felruházó Egyesületet, majd ezen egyesület kebelében alakult meg a Kultúregylet, mely zsidó irányú kultúrdélutánjaival igyekezett elősegíteni a héber identitás megőrzését.

Alföldi Újság néven lapot indítottak, de az ügyvédek, orvosok és a városi képviselők soraiban is ott találhatóak a helyi zsidóság tagjai. Az első világháborút követően ők is részt vállaltak a város fellendítésében, szépítésében. Többek között a Hősök erdeje nevű park létrehozása is egy zsidó származású ügyvédhez, dr. Vajda Antal nevéhez fűződik. Ekkoriban a zsidóságot a város egyszerű polgárai és magasabb rangú vezetői is teljesen elfogadták. Bár az országos politikában a két világháború között egyre nagyobb tér nyílt az antiszemitizmus előtt, Szentesen még egy ideig békésen élhettek a zsidók. Jellemző eset történt 1924-ben. A fasizmus magyar előfutárai, Gömbös Gyula és társai Szentesen tartottak ún. fajvédő gyűlést. Kíméletlenül uszítottak a zsidók ellen, izgatva a békés, munkás város nyugalmát, de Szentesen kevéssé voltak vevők az emberek politikájukra. Fővárosi lapjuk így aztán több cikkben erősen támadta a szentesi sajtót, mivel az állításuk szerint lekicsinylő módon számolt be az említett eseményről.

Ez az ideális helyzet azonban a 30-as évek második felétől kezdve fokozatosan megszűnt. Az egyre erősödő szélsőjobboldali eszmék a szentesi lakosság egy részére is hatást gyakoroltak, s már az is előfordult, hogy egyesek őrséget álltak zsidó kereskedők háza előtt és listát vezettek arról, hogy melyik magyar vásárol ezekben a boltokban. Másnap pedig felkeresték őket, s igyekeztek rábeszélni azokat, hogy vásároljanak inkább magyar kereskedőknél. Más alkalommal zsidó emberek házainak az ablakait verték be, kifejezve ezzel mélységes megvetésüket a zsidók irányába. Ezen idők irodalmi megjelenítésére vállalkozott dr. Vajda János, szentesi újságíró, aki karcolatait Fekete földekről címmel jelentette meg 1941-ben.

A zsidótörvények elfogadását követően már Szentes sem volt biztonságos hely a zsidók számára: elbocsájtották őket állásaikból, kereskedőiktől elkobozták az árukészletüket, s más diszkriminatív intézkedéseket is kénytelenek voltak elszenvedni. A félelem és a bizonytalanság érzése telepedett rá a szentesi zsidóság lelkére, de a legrosszabb még hátravolt. 1944-ben a szentesi zsidók is kénytelenek voltak felvenni a középkori megcsúfolást felelevenítő sárga csillagot, majd a zsinagóga mögötti területen gettóba zárták őket. Gazdag kereskedők, ügyvédek, tisztviselők és a szegényebb rétegek zsidósága mind itt voltak. Egyesek nem bírták elviselni a rájuk váró megpróbáltatások gondolatát és az öngyilkosságba menekültek. A többség azonban félelemmel telve kénytelen volt beletörődni sorsába. Marhavagonokba zárva előbb Szegedre, majd onnan Auschwitzba és a Bécshez közeli Strasshofba szállították őket. A kb. 600 szentesi zsidóból 400-an haltak meg a lágerekben és munkaszázadokban, s kb. 100-an tértek haza Szentesre. A hazatértek 1947-ben az izraelita temetőben emlékművet állítottak elhunyt hittestvéreik emlékére. Az elhunytak neve fölé dr. Balázs Imrének, a Szentegylet elnökének verssorait vésték:

„Gyilkos gyűlölet hozta ránk a halált,
Kiontott vérünk, nem bosszúért kiált,
Ártatlan életünkért bár jönne cserébe
Az áldó szeretet és az örök béke."

A hazatért zsidóság megpróbálta ugyan újjászervezni a zsidó hitéletet, ám az elöregedett és anyagiakban erősen megcsappant kis létszámú közösség hosszútávon már nem volt életképes. A 60-as években megszűnt a gyülekezet, s az egykor szebb napokat megért zsinagóga is pusztulásnak indult. Az 1998-ban felújított épület ma már új funkcióval és új tartalommal áll a látogatók rendelkezésére.

Híres szentesi származású zsidók

Felsenburg Adolf (1820-1881): országos hírű pedagógus, kiváló matematikus, nyelvész.

Dr. Pollák Sándor (1828-1905): szentesi és Csongrád megyei főorvos, a szentesi Kórház megalapítója.

Pilcz Mór (1836-?): európai hírű bécsi lapszerkesztő és újságíró.

Dr. id. Purjesz Zsigmond (1845-1896): az ókori orvoslástörténet tudósa, klasszikus nyelvek szakértője, belgyógyász.
(és unokaöccse)
Dr. ifj. Purjesz Zsigmond (1846-1918): kolozsvári egyetemi tanár, orvos, tankönyvíró.

Bánfalvi Lajos (1851-1912): országos hírű újságíró, műfordító, irodalmár.

Dr. Károlyi Mór (1865-1945): világhírű bécsi fogorvos.

Pollák Antal (1865-1943): tudós, a gyorstávíró feltalálója.

Irodalomjegyzék

Harsányi László: A szentesi izraelita hitközség története Bp., 1970

Sima László: Szentes város története 1. kötet Szentes, 1914

Szentes életrajzi évfordulói, 1985-1989. szerk. Bodrits István, Labádi Lajos Szentes, 1985-89

Dr. Vajda Antal: A szentesi izraelita egyház története In: Szentes szerk. Nagy Imre Bp., 1928. 183-190. p.

Könyvtár információk

Szolgáltatásaink árjegyzéke »
Rendezvényeink »
Híreink »
Elektronikus szolgáltatásaink

Online katalógus »
Könyv hosszabítás »
Elérhetőségeink

Megközelíthetőség, nyitvatartás »
Panaszbejelentés »
Keresés

Tehetségpont

Elektronikus könyvtár

Elektronikus könyvtár megnyitása »